2006-ban diplomázott a BME Építészmérnöki Karán, MÉSZ/MÉK és Pro Progressio Alapítvány diplomadíjakkal. Ösztöndíjjal Spanyolországban is képezte magát. 17 évvel ezelőtt kezdett el dolgozni a KÖZTI-ben, Skardelli György stúdiójában. 2011-ben építész tervezői munkájának és egyetemi oktatói tevékenységének elismeréséül Junior Prima díjban részesült. Csízy László 2021-től az igazgatóság tagja, vezető tervező és projektvezető építész a KÖZTI-nél. Laci gyermekkora óta fantasztikus alkotók közelében nevelkedett, számára nagyon fontosak a közösségek, hisz a nyitott kommunikációban, és nagy figyelmet fektet arra, hogy a projektek résztvevői megoszthassák saját elképzeléseiket egymással.
Miért a KÖZTI? A diplomámon dolgoztam éppen, amikor Petri Dávid barátom szólt, hogy poroljam le a portfóliómat, a KÖZTI-ben lehetne dolgozni. Bevallom nem sokat tudtam a cégről, annak idején sok diákra jellemző volt, hogy a külföldi irodákra jobban odafigyelt, mint a hazai piacra. Akkor tudatosult bennem, hogy a Papp László Budapest Sportarénát Skardelli György formálta, és én nála kezdhettem az irodai életem. Az elegáns, nagyvonalú kavics forma már évekkel korábban lenyűgözött, ma is meghatározó épülete a kortárs magyar építészetnek. Azóta dolgozhattam az ikonikus épület belső bővítésén is…
Melyik korábbi vagy jelenlegi KÖZTI-s projekt fontos számodra? Miért? Megjegyezni egy épületet lehet fotó alapján is, de megismerni csak személyesen, ott járva, megtapogatva lehet. Ilyen élmények szerettették meg velem az éppen részleges bontás alatt álló Sofitel Hotel épületét, vagy a Skycourt nagyvonalú belső terét. Ugyanakkor szerintem egy épülettel igazán mély kapcsolatba, csak akkor kerülsz, ha részt vehetsz a tervezésében, esetleg későbbi bővítésén vagy átalakításán dolgozol. Nem a mérete, hanem az eltöltött évek hangulata és megfeszített alkotó folyamata miatt a legfontosabb Köztis épület számomra a Puskás Aréna.
Melyik egykor élt (KÖZTI-s) építésszel találkoznál szívesen, és mit kérdeznél tőle? Ha lehet „időutazni”, akkor a ’80-as évekbe látogatnék – a KÖZTI több, mint 20 évig dolgozott Algériában. Boór Zoltán fényképeit és filmfelvételeit nézegetve, Smaraglay László történeteit hallgatva, szívesen töltenék ott néhány évet az akkori, kinti építészközegben. Rajzolnék, franciául feliratoznék, és négykerekűznék a homokdűnéken. Rendkívül inspiráló lehetett, nagyon tiszta szerkesztésű, szép házak születtek. Néhány éve találkozhattam Ázbej Kristóf pop-art művésszel, akinek édesapja Ázbej Sándor tervezte az Algériai Olimpiai Stadiont, a magyar Népstadion gondolatmenetét folytatva. Akkor már dolgoztunk egy szűk csapattal a Puskás Arénán, ami megvalósulásával életem talán legnagyobb szakmai kihívása és örömteli sikere lett.
Van/volt mestered? Kitől tanultad a legtöbbet? Szerencsésnek érzem magam, mert gyerekkorom óta fantasztikus alkotók közelében lehettem. A szüleim kreatív személyisége vett körül, nővérem festőművész, ma kreatívigazgató a Google-nél Los Angelesben. Legmeghatározóbb mégis Apagyi Mária zongoraművész és Lantos Ferenc festőművész voltak, akik hatéves koromtól az általuk alapított Művészeti Szabadiskolában egyszerre tanítottak rajzolni és a rajzaimat lezongorázni, ez a fajta improvizatív, lényegi és holisztikus alkotómunka a mai napig meghatározza gondolkodásom. Az építészet terén sokat köszönhetek Sugár Péternek, Cságoly Ferencnek, Szabó Árpádnak, Benkő Melindának. Nagykorú azonban Skardelli György mellett lettem, aki magával ragadó egyéniség, egyszerre képes meghökkentő, teljesen új beépítést és formát létrehozni, miközben végletekig maximalista az alaprajzok működése tekintetében. Tanulni és tapasztalni azonban sokat lehet azoktól is, akikkel jelenleg szorosabban együtt dolgozok egy-egy épületen nap, mint nap a gép előtt, a pausz fölött…
Mi az, ami fontos szakmai célod, ami szerepel a bakancslistádon? A mi generációnk igen aktív időszakára ránehezedett a gazdasági válság, a szerencsésebbek alkotóközösségek részeként vészelték át, de sokan otthagyták a szakmát. Legtöbben külföldre mentek. „Nekünk” nagyon kevés komoly léptékű olyan megépült házunk van, ami a mi vezető tervezésünkkel valósulhatott meg. Ez a következő időszak bakancslistája. A terveim fókuszában a közösségek fejlesztése áll, akár az Aszódi Evangélikus Óvoda esetében, akár egy váci városfejlesztés jövőkép megfogalmazásakor, léptéktől függetlenül. A tervezést nagyon fontos sokféle irányból megközelíteni, és ebben nagyon sokat segít, hogy a KÖZTI-ben a tervezési feladatok palettája és léptéke is ennyire sokszínű. Az átfogóbb szakmai célom a gazdasági erőviszonyok és a fenyegető klímaváltozás okozta kihívások elegáns szakmai megválaszolása. De, hogy ez ne úgy hangozzék, mint egy „szépségverseny világbéke célkitűzése”, ahhoz stratégia kidolgozására van szükség, ezt egy szorosabb szakmai összefogással és egymásba kapaszkodással tudom elképzelni.
Mit üzennél a diploma előtt álló végzős építészhallgatóknak? Saját üzenet megfogalmazását még korainak érzem, de ide illik Lantos sokszor elhangzott mondata: „Dolgozol? Mert, aki dolgozik lépéselőnybe kerül!”
Mivel foglalkoznál legszívesebben, ha nem az lenne a munkád, ami most? Rendezgetni szeretek, összekapcsolni elemeket, legyen szó játékról vagy építészeti terekről, vagy akár a zene hangjairól. Nekem nagy kihívás egyhelyben megülni, ha nem dolgozhatnék építészként, azt hiszem farigcsálnék, mondjuk hajókat vagy inkább dobverőt. Nyertünk egy nemzetközi pályázaton, ott Zimbabwében is szívesen eltöltenék néhány évet.
Mi tud leginkább feltölteni? Ez is változik idővel, mára több időt töltök a kertben, azt vettem észre, hogy rendet rak bennem a zöld. A szakma legnagyobb kihívásának tartom, hogy visszatalálunk-e a természethez, tudunk-e olyan épített környezetet teremteni, ahol az emberek feltöltődhetnek úgy, hogy egészségesebb viszonyban élünk együtt a természettel, persze városokban, sűrűn, nem kivándorolva további erdőket elfoglalva.
Mi az, amit a legtöbb ember nem tud rólad (viszont szívesen elárulnád)? Azt hiszem, sokkal zárkózottabb vagyok, mint az elsőre látszik, így biztos lenne miről írni. De, akik közelebbről ismernek tudják, hogy hiszek a nagyon közvetlen kommunikációban, mind tervezők között, mind a megrendelővel. Kérdés, hogy elég nyitottak vagyunk-e egymás felé, ahelyett, hogy magunkat akarnánk folyton megértetni másokkal. Egy olyan munkamódszerrel szeretek tervezni, ami azon alapul, hogy nagy figyelmet fektetünk arra, hogy mindenki, aki részt vesz a projektben megoszthassa saját gondolatmenetét, elképzelését. Ez elég küzdelmes, de nagyon izgalmas párbeszédekhez vezet. Azt vettem észre, hogy ezáltal sokkal erősebb kötődés alakul ki a projekthez, és valahogy sikerül a legjobb ötletek mentén haladni. Persze továbbra is azt tartom jónak, ha a döntésekért a felelősség a végén egy valakit terhel.
Mit csinálnál, ha 3 napra bezárnának a (kollégák nélküli) KÖZTI-be? Ha nem is kulcsra zárva, de voltak pályázatok, amikor napokig bent voltunk az irodában. De ma már más jut erről eszembe, mindig van a zsebemben egy szájharmonika, a zene átsegít, levezet, feltölt. Leginkább a kisfiaim hiányoznának, vagy ők bejöhetnének legózni?
